Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Chimera-1. Jane Doe

2011.05.05


-Ezért nem fizetnek eleget.- dohogott John Sheppard alezredes.

 

Egy Lidérc kaptárhajó sötét, halálszagú folyosóin botladozott marcona őrök kíséretében. Mögötte Teyla, Ronon és McKay, egy lidérccel hátrébb pedig Lorne és csapata haladt, a sort két újabb smasszer zárta.

 

-Önnek se, uram?- hallotta az őrnagy rezignált hangját.

 

Evan Lorne különösen rossz hangulatban volt. Atlantisz másodparancsnokának lenni számára annyit jelentett, hogy a folyton bajba kerülő Sheppard-ék után rohangált, aminek persze megvoltak az előnyei (aki az életét kockáztatja a főnökért, azt megilletik bizonyos előjogok) de mikor egy-egy ilyen mentőakció alkalmával ő maga is fogságba került, az rohadtul fel tudta bosszantani. Most különösen morcosnak érezte magát, hisz' a legutóbbi "Sheppard-mentés" során gyakorlatilag kihalt a csapata, az új trió pedig fájdalmasan tejfelesszájú volt még ahhoz, hogy az első éles bevetésén életenergia-szívó vámpírszerű dögök vacsorájaként végezze. Hangulatát fokozta a tény, hogy a náluknál jóval erősebb ellenfelekkel folytatott rövid, de annál elkeseredettebb közelharc során úgy vágták földhöz, hogy azóta alig tudta mozdítani a jobb vállát. Hogy eltört-e, vagy csak kificamodott (remélte, az utóbbi) nem volt idejük megállapítani, mindenesetre baromira fájt.

 

-Miért nem tudunk egyszer, csak egyszer vargabetűk nélkül végigcsinálni valamit?- fakadt ki Rodney McKay. Lorne és Sheppard egyszerre vettek levegőt, hogy valami csípős választ adjanak, de ekkor elértek egy cellákkal teli keresztfolyosót, és a sokkolóan megdöbbentő látványtól egy ideig nem is jutottak szóhoz. A zárkában, ami felé közelítettek, egy kis lány ült félig törökülésben, bal könyökével egyik felhúzott térdére támaszkodva és hasonló arckifejezéssel pattant fel, mint ami rajtuk is látszódhatott. Mindkét félnek meglepő volt a látvány. A lány ember volt, ami ismerve a Lidércek étrendjét, nem volt meglepő, ám a Pegazusban még nem láttak olyat, hogy valaki "Bitch" feliratú pólót hordjon. Ez sokkal inkább a Földön volt divat. Akárcsak az egyujjú, hosszú, fekete póló, ami a lány testére simulva remekül kiemelte formás idomait. "Jane Doe" ezenkívül egy hamuszín, tapadós farmert, hozzá hasonló színű bokacsizmát viselt, amit egy pár vastag kötött fekete lábszárvédő, valamint a bal kezén rövidujjú katonai bevetési kesztyű, jobb karján pedig könyéktől majdnem az ujjai hegyéig erő alkarmelegítő, valamint a nyakában egy beduin kendő egészített ki, előbbiek fekete, utóbbi szürke-fekete színben. Közelebb érve láthatták, hogy a póló ujja válltól csuklóig vízszintesen fel van hasogatva, és ahogy a Lidércek behajították őket azt is hogy ugyanilyen a felső hátrésze is, elég sokat megmutatva viselője testéből.

"Jane Doe" elkapta az elsőként bezuhanó, kócos hajú fickót és segített neki talpon maradni. Mielőtt azonban bárki bármit mondhatott volna a szituációval kapcsolatban, az egyik őr belemarkolt a lány rövid, barna hajába és kirángatta a cellából. A fogoly egy darabig hevesen és meglepő hatásfokkal védekezett, valami fura nyelven hadarva (a hangsúlyból és arckifejezéséből ítélve cifrán káromkodva) közben, amit a Lidércek csak aztán jutalmaztak egy kábító lövéssel, hogy sikeresen eltörte az immár a torkát szorongató hatalmas kézhez tartozó kart. Aztán elcipelték.

-Ez mi volt?- pislogott Lopez hadnagy, Lorne egyik embere.

-Jó kérdés.- Sheppard értetlenül meredt a folyosóra, ahol az ismeretlen lány eltűnt a homályban. -Rodney?- fordult a tudós felé, aki ingerülten felmordult.

-Mégis honnan kéne tudnom?-

-Ez a lány nem a Pegazusból való.- mutatott rá John. -Akkor viszont csakis valami olyan dolog lehet a háttérben, amit neked ismerned kell.-

-Miért van az, hogy ha valami olyannal találkozunk, amit nem lehet lelőni, vagy felrobbantani, mindig engem veszel elő?-

-Mert azért vagy a csapatban. Szóval? Ötlet?-

-Sajnálom, nem vagyok orákulum.-

-Hé! Találtam valamit.- szólt közbe Ronon egy palaszürke táskát emelve fel a földről -Talán az övé.-

-Remek! Hazavihetjük az anyjának, megmondhatjuk neki, hogy "Ennyi maradt a lányából, fogalmunk sincs hogy került oda, ahol találtuk és nem mondhatjuk el, hol is volt és mi lett vele, mert akkor meg kéne öljük"...- morgolódott McKay.

-Rodney.- szólt rá az alezredes

-Mi van?-

-Inkább fogd be.-

-Na lássuk, ki a barátnőnk- borította ki a táska tartalmát Ronon. A csapat körülülte, mint valami tábortüzet.

-Jó ötlet ez?- kérdezte Rozhkov tétován.- mármint én a saját barátnőm táskájába se nyúltam bele soha... meg nem olyan ez kicsit, mint a hullagyalázás?-

-Sokáig él, akinek halálhírét keltik...- mormolta Hardy százados, a táska méretéhez képest meglepően nagy tárgyhalmot nézve. -Majd elnézést kérünk tőle, ha visszajön.-

-Ha visszajön.- visszhangozta Lorne.

Rövid csend állt be köztük, mialatt Sheppard talált egy kis gyűrűs naptárat, Ronon egy pénztárcát, Hardy pedig egy igazolványtokot.

-Hu...nya...di? Rebeka...- betűzte a félhomályban az egyébként is kacifántos nevet.- A barátnőnk magyar.- adta oda az alezredesnek a tokban lelt személyi igazolványt.

-Katonaigazolványt nem talált, százados?- Lorne egy pár dögcédulát tartott a kezében.

-Ugyan már, uram...- csóválta a fejét Lopez- ez a kis rokkercicus mint katona? Az ilyenek csak dísznek hordanak dögcédulát.-

-Kivéve Hunyadi Rebeka hadnagyot, a Magyar Honvédség tisztjét.- vett ki Kevin egy újabb plasztikkártyát a gyűjteményből.- Tudtam, hogy valahonnan ismerős a "kurva" amit olyan gyakran ismételt...-

-Az Zelenka dumája.- pillantott rá kérdőn Lopez.

-A magyarok a csehekhez közel élnek.- magyarázta Hardy, mindenkit meglepve tájékozottságával. -Sokat átvettek a nyelvükből. Ez is ilyesmi lehet.-

-Miért nem hordja a nyakában, mint ti?- kérdezte Teyla.

-Talán leszerelt.- tippelt Rozhkov

-Huszonöt évesen?- mutatta Sheppard a lány születési dátumát a Hardy által talált igazolványon. -Gyorsan megunta...-

-Mindenesetre talpig nő.- túrt bele Lopez is a halomba elővéve egy kisebb neszesszert az aljáról.- Hoppá...- Kivett egy paprikasprayt és egy bőrtokban pihenő tőrt.- Teli van meglepetésekkel.-

-Előrelátó.- vette át a fegyvert Teyla. Kihúzta és szakértőn megszemlélte a mintegy húszcentis, míves kést.

-Mit gondolsz, nekem adná?- Ronon vágyakozva meredt a gyilkos szépségű halálszerszámra.

-Kérdezd meg tőle.- biccentett a bejárat felé McKay.


Hunyadi Rebeka arra riadt, hogy egy hullaszínű, karmos kéz a falhoz csapja és éktelen fájdalom hasít a mellkasába. Már megint. Négy nap alatt ötödször. És újra azok az érzések... tehetetlen düh, kíváncsiság, éhség... nem mintha ő nem érezte volna ezeket, de mégsem az övéi voltak. Feltételezte, hogy ahhoz a legalább százkilencven centis, sápadt zöldes bőrű nőhöz tartoztak, akihez a mancs is, ami most elengedte. Lezuttyant a földre. A dög tenyerének nyoma sajgott és az ott maradt hat apró sebből vér csordogált. Már megint. Fogalma sem volt, mit akarhat tőle a nő, de azt tudta, hogy nem jön össze neki és ez legalább annyira dühíti, mint amennyire megrémiszti. Nem MERI megölni...

-Mi vagy te?- sziszegte a lény, hiénaként kerülgetve Bekát.

A lány felállt és kihúzta magát. Tudta, érezte, hogy a nő nem tud kárt tenni benne és ez ha teljesen nem is nyugtatta meg, de elegendő önbizalmat adott, hogy a szemébe merjen nézni.

-Nem az amit keresel.- felelt halkan. Emésztő gyűlöletet érzett, ismét csak nem a maga részéről. A dög egy néma parancsára megjelent két arctalan lény és elrángatták a cellája felé.


Elég kínos volt ott ülni a lány kiborogatott holmija fölött, mint holmi tolvajbanda, miközben a tulajdonosa épp visszaérkezett a Királynő színe elől, de végül megúszták a kérdőre vonást. Jane Doe csattanva landolt Lorne lábánál, a becsapódás erejének tompítására tett leghalványabb kísérlet nélkül. Halkan motyogva megpaskolta az őrnagy segítően felé nyújott kezét.

-Jó...jól vagyok, nyugi...- arcát a hideg padlónak nyomva igyekezett legyűrni a hirtelen támadó hányingert. Aztán elájult.

-Hölgyem...- mozdult Evan. -Rebeka!- két ujjával kitapintotta a pulzusát. Lassú volt, de erős. -Elájult.- jelentette.

-Táplálkoztak belőle.- állapította meg Teyla, miközben óvatosan a hátára fordította. -Megengedi?- érintette meg az őrnagy hozzájuk közelebb eső térdét. A férfi bólintott és úgy helyezkedett, hogy az athosi a combjára fektethesse a fiatal nő fejét.

-Nem látszik rajta...- jegyezte meg gyanakodva Sheppard. Rebeka valóban nem tűnt öregebbnek mint volt.


Ezúttal arra ébredt, hogy valami puha, ruganyos dolgon pihen a feje és hosszú, formás ujjak fogják össze kezeit a mellkasán. Tulajdonosuk alkarja megnyugtataó melegséggel nehezedett a bal vállára. Elfordította a fejét, hogy megnézze, kin fekszik. Lélegzetelállító acélos-kék szempár nézett le rá. A félhomályban és a hasogató fejfájástól csak körvonalakat tudott kivenni a hozzá tartozó férfiarcból.

-Mindig is szerettem volna így ébredni- suttogta rekedten -álmaim férfijának ölében, miközben fogja a kezem...bár a fejfájást kihagyhatnánk.-

A kék szemek összeszűkültek. „Álmai férfija” mosolygott.

-Jól van?- kérdezte.

A cellában mozgolódás támadt, a többiek köréjük gyűltek.

-Mihez képest?- kérdezett vissza Beka -Mi történt?-

-Mintha rémálmaid lettek volna.- mondta egy kedves hangú nő.

-Le kellett fognom a kezeit, különben félő volt, hogy kárt tesz magában.- tette hozzá a szép szemű férfi. Rebeka hálásan megszorította az ujjait.

-Tényleg ő álmai férfija? -kérdezte megjátszott féltékenységgel egy szálas termetű, kopasz srác vigyorogva. A lány fáradtan elmosolyodott.

-Ki tudja? Majd ha a táncikáló fehér pöttyökön kívül mást is látok, megmondom.- lehunyt szemmel vett néhány levegőt, majd kiszabadította egyik kezét, hogy megfoghassa vele a szépszemű jobbját, amivel ő a taktikai mellénye egyik bal oldali zsebét markolta görcsösen. -A válla? Kificamodott?-

-Amennyire meg tudtuk állapítani, igen.-

Jane Doe először az oldalára fordult, aztán egy ideig térdeire és könyökeire támaszkodva homlokát korábbi párnájának támasztva pihegett egy kicsit.

-Mit művel?- rökönyödött meg a kócos hajú férfi, akit legelső találkozásukkor elkapott. -Megint el fog ájulni.-

-Helyrerakom.- motyogta a lány és azzal a lendülettel el is helyezkedett a szépszemű kinyújtott lábain lovaglóülésben.

-Mutassa.- húzta le gyengéden először a mellényt, majd a zubbonyt, hogy aztán a póló alá benyúlva hozzáférhessen a sérüléshez.

-Én inkább egy orvosra bíznám.- szólt közbe a kócos.

-Nézze, nem udom, mennyi ideje van így és nem tudom, mikor kerülhet orvos keze alá ezen a helyen. De azt tudom, hogy így nem tudja használni és ha sokáig így marad, tényleg csak orvos tudja majd kezelni. Műtéttel.- még mindig suttogva beszélt és nem is nézett a fickóra. -Csináltam már pár ilyet.- nézett ismét a kék szemekbe.

Lorne egy ideig csak meredt a lány arcába. Szép volt és most hogy ilyen közel volt érezte az illatát is. Édes, határozott, de nem kellemetlenül erős virágos illat volt, amitől Evan szíve a torkában kezdett dobogni...

-Csináljuk.- nyögte ki végül -De gyorsan, mielőtt meggondolom magam.-

Beka bólintott, amitől ismét megszédült és a fejfájása is visszatért, így kénytelen volt fél kézzel a falnak támaszkodni, egyúttal lehajtani a fejét a férfi ép vállára, óvatosan megtartva közben a sérült ízületet, hogy ne okozzon nagyobb fájdalmat.

-Látja, mégis lehet valami ebben az álmaim férfija dumában. Máris az ölében ülök és vetkőztetem, pedig a nevét se tudom...- suttogta félig nevetve. -Felkészült?- emelkedett föl, jobb kezével megragadva és megdöbbentő erővel a falhoz szorítva a férfi vállát. Baljával a felkarba kapaszkodott.

-Fel lehet erre készülni?- a kék szemek játékosan megvillantak.

-Igaz...- rántotta helyre az ízületet a lány. -Nem lehet...-

Evan fájdalmasan felhördült, ahogy válla egy roppanással a helyére került. Összeszorított szemmel, hátravetett fejjel vett néhány nehéz lélegzetet, visszatartva a kikívánkozó üvöltést.

-Kemény fiú...- veregette meg ép vállát a lány, egy pillanatra oda is hajtva fejét, hogy a hirtelen mozdulattól újfent rátörő rosszullétét legyűrje. -Kell ott lennie egy kis zöld neszesszernek.- intett bizonytalanul az addigra eredeti állapotába visszaállított táskája felé. Lorne közben érezte, hogy kileng így elkapta a derekát, hogy ne zuhanjon el ismét a padlón. -Kösz.- motyogta a vállába Beka, neki és annak a bárkinek címezve, aki kezébe adta a kért kistáskát.

-Jól vagy?- kérdezte a kedves hangú nő.

-Egyre rosszabbul...- sziszegte a lány, kiegyenesedve, hogy előkotorhasson egy kabátgombnyi tégelyt és egy levél gyógyszert. Utóbbiból egy szemet az őrnagy kezébe nyomott, előbbiből pedig borsónyi mennyiséget bemasszírozott a vállába. Mikor ez megvolt, lekanyarította nyakából és háromszögre hajtotta a kendőt, hogy felkösse vele a férfi karját, aztán megcirógatta az arcát.

-Gyönyörű szeme van.- mondta őszintén, mikor Evan kissé meglepve ránézett, -Kész is van, lazíthat- majd ismét kénytelen volt a férfira bízni magát, mert egy pillanatra elájult.

Sheppard-ék csak pislogtak. Majd' mindegyiküket kábították már el lidérc fegyverek, John és Ronon pedig azt is tudta, milyen érzés ha táplákoznak az emberből. Rebeka szemlátomást rosszabb bőrben volt, mint ők akkor, pedig belőle nem sokat ehettek, ha ettek egyáltalán.

-Talán rosszabbul bírja.- találgatott Rodney.

-Dehát nem is...- kezdte Hardy, de Lorne, ölében a beszélgetés tárgyával, leintette.

-Ott a seb a mellkasán.- mondta halkan -Mind láttuk.-

-Talán nem tudtott táplákozni belőle...-

-Talán nem.- szólalt meg rekedten a lány. -Maguk tudják, mi az a dög?- tapogatta meg a szegycsontját -Na már megint... egyre gyorsabban gyógyul.- állapította meg.

-Mi? Már volt ilyen?- hökkent meg Sheppard.

-Ötször. Kétszer a legelső nap, hogy idekerültem, azóta mindennap próbálkozik. Az elsőnek két nap kellett, a másodiknak már csak egy, a többi néhány óra alatt begyógyult. De a fejem egyre jobban fáj.-

-Négy napja van itt?- hüledezett Rodney.

-Négy napja. Az első kettőt végigbőgtem, -kibontakozott Lorne karjából és bizonytalanul talpra állt -De belefáradtam és egyébként se volt értelme. Meg a másikat is idegesítette.- lassan elsétált a cella bejáratáig és vissza.

-A másik? Volt itt valaki rajtad kívül?- kérdezte Teyla

-Valakinek nem nevezném. Egy olyan dög volt, mint ami ezt a kócerájt vezeti, csak ha lehet még randább...-

Teyla és John összenéztek. Egy másik Királynő...

-Azzal kezdte, mikor behajítottak, hogy a földhöz csapott és belém vájta a karmait... aztán úgy visíott föl, mintha neki fájna.- enyhe káröröm csendült a hangjában. -A továbbiakban sértetten elvonult abba a sarokba.- mutatott Hardy irányába, aki undorodó horkantással arrébb húzódott.

-Tudod mit csinált veled pontosan?- kérdezte komolyan Teyla. Beka megrázta a fejét, amitől újfent megszédült. Lerogyott Lorne mellé.

-Csak azt, hogy nem sikerült neki. És ettől baromi dühös, ugyanakkor meg is ijeszti ezért rohadok itt még mindig.-

-Érzed, amit ő?-

-Mivel még sose történt velem ilyen, nem tudom biztosan, de másra nem tudok gondolni...És maguk? Nem most vannak ilyen helyen először...-

-Miből gondolja?-

-Nos itt vannak nyolcan, ebből öt biztosan katona, egy kockafej...-

Sheppard örült a félhomálynak, így McKay nem láthatta ahogy a többiek gyakorlatilag némán kiröhögik.

-...és a hölgy és a nagyfiú se tűnik elveszettnek. Bárki, akit elrabolnak és tömlöcbe vetnek, bepánikol, de legalábbis kétségbeesik. Maguk kivétel nélkül beérték néhány epés megjegyzéssel. Ebből arra következtetek, hogy voltak már ilyen helyzetben és ki is vágták magukat belőle.-

-Remek megfigyelő.- állapította meg Ronon kissé cinikusan.

Rebeka egy fáradt mosollyal reagált.

-Nem sikerült a bizalmukba férkőznöm, igaz?- dőlt el a fal mellett a feje alatt összekulcsolt kezekkel.

-Meg kell mondjam, egy ideje elég bizalmatlanok vagyunk azokkal akiket élve találunk ilyen helyen.- adott neki igazat Sheppard. -Ne vegye magára...-

-Sértegettek már durvábban is.- legyintett a lány. -De komolyan fontolóra vehetnék, hogy ha netán meg szándékoznak pattanni innen, először is minél gyorsabban tegyék, másodszor vigyenek engem is. Higgyék el, nem saját jószántamból vagyok itt...-

-Mi sem.- nyugtatta meg McKay. -Tényleg Sheppard, mikor is szeretnénk meglépni?-

Nevezett előbb csúnyán nézett rá, majd váltott néhány néma pillantást Rononnal és Teylával. Rebeka nem tűnt Lidérc-hívőnek, ellenben a jelek szerint hordozott magában valamit, ami a Hoffok vírusához hasonlóan megakadályozta a Lidérceket a táplálkozásban és Teylához hasonlóan belelátott a fejükbe... ez egyrészt veszélyt jelentett, másrészt viszont akár a hasznukra is lehet... és különben se tehet róla... John döntött.

-Képes lesz tartani a lépést?-

-Szóval kivisznek?-

-Ki.-

-Akkor igen. Tán még meglepetést is okozok.- ült fel vigyorogva. -Hogy kellemest vagy kellemetlent, azt döntsék el önök.-

Sheppard furcsálló pillantást vetett rá aztán Rodney-hoz fordul.

-Ötlet?-

-Miért mindig rám marad...-

-McKay!-

-Jó, jó. Jussunk ki innen, aztán...-

-Azt tudom, mi lesz aztán.- vágott közbe John. -Csak jussunk ki a folyosóra.-

-Öhm... azt hiszem itt jövök én és a meglepi...- jelentkezett Beka, mintha az iskolában ülne

-Igen?- vonta fel a szemöldökét gyanakodva Ronon.

-Aha. Mikor akarnak indulni?-

-Mmmm... most?-

Kinyílt az ajtó. Az atlantisziak tátott szájjal meredtek a lányra, aki bizonytalan mosollyal nézett vissza rájuk. Biztos volt benne, hogy ha lett volna náluk fegyver, már lelőtték volna.

-Ez... maga volt?- döbbent meg Hardy.

-Aha. Menő, mi? Tegnapig nem is tudtam, hogy ilyet is tudok...-

-Tegnapig?-

-Ja, akkor sikerült először...-

-És miért nem lépett meg?- Sheppard most már leplezetlen gyanakvással méregette.

-És hová a bánatos francba mentem volna? Főleg hogyan? Azt se tudom, hol vagyok.-

-Tudja ezt a fejlemények ismeretében nehéz elhinnem...-

-Hát pedig, tudja muszáj lesz. Mielőbb, mert ha valamelyiküket elviszik, úgy csak nehezebb lesz.-

-Menjünk, uram.- szólalt meg hirtelen Lorne, mielőtt az alezredes megtette volna. -Nagyobb az esélyünk, ha mozgásban vagyunk.-

-Sheppard.- sürgette Ronon. -Igaza van.-

-Menjünk.- pattant föl John. -De ha bármivel próbálkozik...-

-Az olyasmi lesz amiből nekünk származik hasznunk.- vágott a szavába Beka, szintén talpra állva.

Maguk mögött hagyták a cellát és amilyen gyorsan csak tudtak elindultak arra, amerre a hangárt sejtették.

-Emlékszik valaki, hol parkoltunk le?- lesett ki a sarok mögül tanácstalanul Sheppard, mikor odaértek a gigantikus, többszáz szintes indítócsarnokhoz.

-Önök, vagy mi, uram?- kérdezte Lopez.

-Igazából mindegy, hadnagy.- morogta Lorne -Itt úgyse fogjuk megtalálni.

-Akkor viszünk egy Dárdát.- döntött az alezredes, rövid gondolkodás után. Lejelelte a katonáknak, hogy merre induljanak(előre a leszállóplatformra) és milyen pozíciót vegyenek fel(lehetőleg ne csápoljanak, hogy „Ide lőjetek!”), majd miután azok bólintással jelezték, hogy megértették, elrohant a legközelebbi vadász irányába. Ekkor sikoltott föl a riadójelzés.

-Istenem, ettől mindig megfájdul a fejem...- morogta Rodney, Bekával kuporogva a „mozogj!” jelzésre váró Lorne mögött egy beugróban.

-Ha elkapnak, higgye el, nem csak az fog fájni.- sziszegte az őrnagy. -Gyerünk!- pattant föl, ép kezével megmarkolva a tudós grabancát, így magával rángatva a szintén McKay-be kapaszkodó lányt is. Nem jutottak messzire, tíz méterre a kijelölt találkozóponttól körülvették őket. Ez a helyzet annyira ismerős volt pár órával korábbról, hogy Lorne szíve szerint káromkodott volna egy cifrát. Mégis inkább benntartotta, ami kikívánkozott belőle és ép vállával lendületből nekirontott a legközelebbi dögnek. Azt annyira meglepte a sérült, fegyvertelen préda heves támadása, hogy mire felocsúdott, már át is bucskázott a kifutó peremén és eltűnt a hangár feneketlennek tűnő mélyében.

-Szép volt...- biccentett elismerően Beka, elhajolva egyúttal magával húzva McKay-t is a következő csapás elől. Igyekeztek tartani a lépést az utat törő Ronon és Lorne mögött, ami elég nehézkes volt tekintve, hogy több irányból is bénítósugarak bombázták őket, aztán az utánuk ocsúdó Lidércek egyike elkapta a kanadai grabancát és olyan erővel rántotta vissza, hogy a Rodney karját markoló lány is hátrarepült.

-Hogy rohadnál meg!- üvöltött magyarul, röptében megragadva az egyik dög fegyverét, amivel az a visszaforduló őrnagyra és Rozhkov-ra tüzelt. Kisvártatva a padlóra zuhant: a saját pisztolya ütötte ki. Rebeka odadobta a fegyvert Rozhkov-nak és előrelökte McKay-t abba az irányba, amit a százados és Lorne megtisztítottak, őt magát azonban torkon ragadta egy Lidérc. Rozhkov jól célzott, sikerült kilőnie a fenevadat. Beka a padlóra csattant, de már húzták is föl és rohantak tovább a megbeszélt irányba.

Sheppard időközben elérte a legközelebbi vadászt és kis szitkozódást követően sikerült a levegőbe emelnie. Hogy a sugarat is tudja-e majd aktiválni abban nem volt biztos...

A menekülők sarokba szorultak. Pontosabban a landolóplatform szélére, ami lényegében nem változtatott a tényen, hogy a Lidércek immár alig egy köpésre voltak tőlük (szó szerint, Beka kipróbálta) és nem volt hova futniuk. Aztán fültépő bömbölést hallottak közeledni és mielőtt aggóni kezdhettek volna, vajon ellenség, vagy Sheppard ül-e a pilótafülkében, már el is nyelte őket a dematerializációs sugár.

-Futás, futás, futás!- Lorne karon ragadta a döbbenettől kocsonyázó lányt, aki az érintés, vagy ki tudja mi hatására egy pillanat alatt visszanyerte lélekjelenlétét és gazellákat megszégyenítő keccsel és sebességgel futásnak eredt. Az adrenalin hajtotta, ha az nem lett volna valószínűleg összeesik, mint korábban a cellában is. Borzasztóan érezte magát, de élni akart és most, hogy volt társasága, elhatározta, nem adja fel. Ha túléli, akár még haza is juthat...

Evan Lorne világéletében csodálta a nőket, amiért egyáltalán képesek voltak megállni azokban a magassarkú topánokban, amit Beka művelt saját bokatörő lábbelijében, attól pedig csak fokozódott a rajongása mind az egész női nem, mind újdonsült barátnőjük iránt. Rebeka nemcsak hogy nem taknyolt el, de egyenesen ő rángatta először talpra, aztán maga után a csetlő-botló-pánikoló McKay-t.

 

A hely leginkább gyehennára emlékeztette a lányt. A levegő minden egyes szusszanással mintha szétégette volna a tüdejét, büdös és forró volt, a betonkeményre szikkadt, arasznyitól félméternyi szélességűig terjedő és ki tudja, milyen mély repedések tépte-szaggatta talaj is csak nehezítette a haladást. És máris a nyomukban voltak a Dárdák, ahogy sheppard nevezte őket, annak a hajónak a szakasztott másai amivel nem egész... mennyi ideje is? Öt perce? Mindegy, amivel meglógtak, akárhonnan is... Ha lett vola ideje átgondolni, mennyire kifordult amúgy sem épp normális világa a négy sarkából, belefájdult volna a feje. De egyvalaminek híján volt és nem csak ő, az egész csapat: időnek. Lélekszakadva rohantak a hőtől folyékonynak tetsző levegőben egy délibábnak látszó szürke kőből, vagy miből készült kör alakú kapuféle felé. Sheppard már ott is volt, porfelhőt kavarva becsúszva fékezett egy szintén kerekded kozolszerűség mellett, ami a közelről hatalmasnak látszó körtől néhány méterre állt és sebesen benyomott rajta hét gombot. Mire a sereghajtó Beka és Rodney megérkeztek, a kapu életre is kelt, jókora vízszerű csóvát köpve magából, ami fodrozódó víztükörhöz hasonló felszínt hagyott maga után. A lány csak egy fél pillanatot engedélyezett magának csodálkozásra, úgy döntött, ráér megtudni, mi ez, ha már nem lesznek életveszélyben. Az alezredes és emberei úgy tűnt, tudják, mit csinálnak: Sheppard harsány utasítására sorban belerohantak a fényes ezüstfehér valamibe. A föld megremegett a lábuk alatt az érkező vadászok össztüzének erejétől. Jó, hogy nem tudnak célozni, gondolta Beka, miközben kitépte a karját Lorne szorításából, hogy két kézzel cibálhassa talpra az újfent békázni készülő tudóst. Maga előtt taszigálva McKay-t belépett a pocsolyába...

 

Nem volt ideje felmérni, hova került, azt se, vajon a többiek ott vannak-e. Egy szívdobbanással a magasból elhangzó „Pajzsot fel!” kiáltás előtt egy lövedék átrobbant a Kapun. A lánynak iszonyú fájdalom hasított a bal oldalába a veséje táján, egyidejűleg egy lórúgásnál erősebb lökés a levegőbe emelte, négyszer-ötször megforgatva a tengelye körül átrepítette a helyiségen és a szemközti lépcsősornak vágta. Fura, a nyögés és a hörgés keverékére emlékeztető hang szakadt ki belőle, ahogy az ütés ereje kipréselte a levegőt a tüdejéből, jobb karjának és lábának csontjai émelyítő reccsenéssel zúzódtak pozdorjává a lépcsőfokokon. Aztán visszagurult, a hátára érkezve. Nem akart üvölteni, fogait összeszorítva, a kíntól ívbe feszülő testtel próbált eszméleténél maradni. Hiába pislogott, nem látott a fájdalomtól.

-Orvost!- hallotta Teyla kiáltását és érezte a fején és ép kezén az érintését. A nő próbálta nyugtatni.

-Meg... megléptünk, ugye?- préselte a fogai közt. Végre felrémlettek előtte egy mosoly elmosódott körvonalai.

-Igen.- Teyla megszorította a kezét -Sikerült.-

Rebeka kis nevetést hallatott, ami aztán görcsös köhögésbe fulladt, olyasfélébe, ami a szökevények mindegyikét rázta.

 

-Oxigént nekik!- új, ismeretlen, mégis megnyugtató férfihang, brutális akcentussal. Talán walesi? Nemsoká a hang tulajdonosa is bekerült a látóterébe. A rövid fekete hajú, világító kék szemű, mackós alkatú fickó letérdelt hozzá. Kitapintotta a pulzusát, megnézte, reagálnak-e a pupillái.

 

 

-Most már minden rendben van.- nyugtatgatta -Jó kezekben van, kedvesem. Most kap egy kis nyugtatót, aztán a gyengélkedőre visszük.- magyarázta.

 

-Csak nyugodtan...- suttogta Beka -Most már nem sietek sehová.-


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.